– Te szereted a magányt?
– Nem, azt hiszem, a magány szeret engem.
(Az arc nélküli ember c. film)
A világ egyik legrosszabb érzése, amikor a tömegben vagy egyedül. Amikor több tucat ember vesz körül, és te mégis úgy érzed, hogy magányos vagy.
Persze nincs azzal gond, ha valaki egy hosszú nap után szeretne egyedül maradni. De ne felejtsük el – az, ha valaki egyedül van, nem feltétlenül jelenti azt, hogy magányos is. Probléma akkor adódik, ha nem szereti azt, akivel a nap végére marad. Saját magát…
És akkor, ha a legjobb barátod mellett is úgy érzed, hogy csak magadra számíthatsz. Hogy nincs senki, aki megértene, aki valóban figyelne rád. Hiába beszélsz, hiába adsz bele mindent, mondod el az érzéseidet, a vágyaidat, a céljaidat, egyszerűen nincs senki, aki osztozna az örömödben, vagy éppen a bánatodban.
Egyre több a magányos ember. A virtuális térbe – tabletekbe és okostelefonokba – temetkezünk ahelyett, hogy valódi, emberi kapcsolatokra tennénk szert, vagy éppen ápolnánk a már meglévőeket.
Barátok és barátnők a vonaton, akik órákon keresztül a képernyőbe merednek, és egy szót sem szólnak egymáshoz. Szülők, akik inkább “rásózzák” a tévére vagy a telefonra a gyereket. Párok, akik még a szerelmes éjszakák után is a telefonjukhoz nyúlnak ahelyett, hogy megélnék a pillanatot.
Ettől leszünk valójában magányosak. Szólunk, de nem hallgatnak meg. Vagy éppen mi nem hallgatunk meg.
Hallottam egy történetet egy férfiról, aki igazi remete életet élt egy erdőben. Amikor megtalálták, és több évtized után visszavitték a civilizációba, azt mondta, sosem érezte magát olyan magányosnak, mint a városban, körülötte több tízezer emberrel.
Mert bármennyi ember lehet körülöttünk, ha nem ismernek minket igazán. Az elmúlt hetekben elgondolkoztam, hogy azok közül az emberek közül, akikkel a mindennapjaimat töltöm, vajon hányan tudják, hogy mi a kedvenc ételem? Hányan tudják, hogy mi a legnagyobb félelmem? Hányan állnának akkor is ott mögöttem, amikor a világom összeomlik? Hány ember van, akire valójában számíthatok?
Nincs gond a digitális világgal. Egészen addig, amíg nem közelebb hoz minket, hanem eltávolít. Amikor már nem arra szolgál, hogy a határok átlépésével kapcsolatokat építhessünk ki, hanem arra, hogy félszegen megbújjunk mögötte, mert nem merjük megmutatni a valódi arcunkat. Na, akkor válunk igazán magányossá…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: